Többször nekiálltunk már ennek a projektnek, eddig eredménytelenül. Tudom-tudom, így jár aki kényelemből maga mellé szoktatja a babáját. De mégis mit tehet az ember lánya, ha a babája egy éjszaka 6-8-szor szopik, és mellette rendelkezik egy férjjel, aki hajnalban kel, és egy gyerekkel, aki reggel iskolába megy? Elárulom: megalkuszik. És ott aztán el is veszett egyből... nincs visszaút. Bébi megszokja, anya gerince visszafordíthatatlanul ferdülésnek indul. Aztán időről időre felüti a fejét, hogy na, most aztán átszoktatjuk a kiságyba, mint a pinty! Nagy az elhatározás, szülők optimizmussal, akaraterővel és kitartással nekilátnak a feladatnak.

Esti fektetés:

- Jó éjt, Kicsim, itt leszünk, csak a szobánkba megyünk át! Itt van Bence is, nem vagy egyedül!

- Váááááááááááááááá! Jajjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjajjjjjjjjjjjjjjaj, daddadaa, váááááááááááááá!

- Anya, sír!

- Hallom kicsim, kérlek egy 10 percet légy türelemmel, hátha elalszik a kistesó. 

- Oké.

- Köszi, kicsim!

5 perc múlva:

- Anya, még mindig sír!

- Hallom Szívem, gyere addig át az én ágyamba!

(Átjön mintha áldozat lenne, közben baromira örül, mert nyert így grátisz 20 perc tévézgetést.)

Próbálkozunk tovább kitartóan, mert nem adjuk fel! 5 percenként bemegyek, megsimizem, biztosítom arról, hogy itt vagyok, vigyázok rá. Visítás nem hagy alább, na jön akkor a kegyetlen módszer, ez már nem más, mint hatalmi harc. Megnézzük meddig bírja. Nos, én másfél óra után feladtam. Totál szétbőgte magát, utána meg én, hogy milyen kegyetlen anya hagyja ezt? Persze tudom, hogy nem lesz emiatt se lelki sérült, se autista, de mégis bánt, na. Megdédelgetem, lefekszünk az ágyunkba, két korty a ciciből és már alszik is édesdeden... erről ennyit.

Na de volt ám itt már többféle projekt. Volt a felvesz-letesz Suttogó féle módszer, mondjuk kb. 100. után az ember már unja. Próbálkoztam az elalszik a cicin aztán majd óvatosan becsempészem a kiságyba verzióval is, halott ügy. Abban a szent pillanatban ahogy a segge földet (ágyat) ér, már fenn van.

Aztán görnyedtem a kiságy felett 2 és fél órát (nem túlzok), simiztem, énekeltem, simiztem énekeltem, nyugtattam, simiztem és még egy kicsit énekeltem. Hasztalan. Fél 12-kor feladtam.

Végül jött ez a kegyetlen módszer, hogy hagytam az ágyában, kezdjen valamit a helyzettel. Persze időnként bementem megmutatni magam, hogy ne féljen, próbáltam megnyugtatni, de közben a szívem szakadt meg érte. Nem sikerült. Most sem.

Így hát megállapodtunk férjjel, hogy napoljuk a projektet. Gondoltuk mi, hogy nem fog ez egyik napról a másikra menni, de a fenti paraméterekkel (dolgozó férj, sulis nagytesó) mellé ha még hozzávesszük a panelszomszédokat is... nem vagyunk mi erre felkészülve. :)

Majd talán ha már megérti... bár azért nagy franc, valljuk be. Mert azt pl. megérti, hogy kérek puszit, simit. Azt is tudja, hogyan indul a motor (berreg és "gázt ad" a kezével)... de azt valahogy nem akarja megérteni, hogy alszik a baba... hm, a szelektív hallás... :)